A gumicsont mögött 1.

„Politikai racionalitás” és hideg számítás – a politikai kommunikáció és a beszűkült politikai elemzés érzéketlensége és kegyetlensége

Az elmúlt egy évben újra a hazai közélet egyik slágertémája lett a politikai gumicsont – azaz olyan ügyek, álproblémák meghatározása, amelyeket azért vesznek elő, „dobnak be” a politikai diskurzusba, hogy a lényeges és igazán fontos dolgokról eltereljék a figyelmet, és inkább ezek uralják a napirendet. Jelenleg gumicsontnak tehát azt szokás tekinteni, amikor valami olyan témáról van szó, amely inkább szimbolikus, mintsem valódi, azaz nem az emberek mindennapi életét döntően befolyásoló.

Erről a témáról készült egy kiváló Vétó adás még tavaly októberben – aki nem látta, mindenképpen nézze meg, mert tökéletesen összefoglalja a témakör alapvetéseit.

A „gumicsont-jelenség” jelentette morális kihívásról és a tökéletes gumicsont megalkotásának amorális bemutatásáról ebben a két részes írásban számolok be. Ez az első rész, amely leginkább a hatások és a következmények figyelmen kívül hagyásáról, és annak pusztító veszélyeiről szól.

A politikai cselekedetek, az egyes szereplők viselkedése, a médiában megjelenő hírek elemzésekor azok sejtett okairól, a mögöttes szándékokról és az általuk kiváltott vagy kiváltani vélt hatásokról legtöbbször racionális keretek között szokás gondolkodni. Az alcímben is idézett „politikai racionalitás” különösen kedvelt kifejezése lett az utóbbi idők közéleti megfejtőinek, akár a kormányoldal, akár a friss ellenzéki erő vonatkozásában. Tehát a tettek megindokolhatóak, sőt kifejezetten megindokolandóak valamilyen racionális döntéssel – indokolni pedig elsősorban akkor kell, amikor az a döntés nem tűnik éppen magától értetődőnek (vagy helyette egy másik tűnne inkább annak). Például azért, mert morálisan megkérdőjelezhető.

Ez a szempont, a moralitás azonban a XXI. századi politikában egyre inkább háttérbe szorul. Akár egy „szakértő” technokrata elit áll egy bizonyos ország élén, akár „elitellenes” populista erők, a cél minden esetben szentesíti az eszközt – vagy ezért, vagy azért. Vagy mert nem érzelmi alapon kell döntéseket hozni, hanem a józan észre hallgatva, számokra, kimutatásokra, becslésekre, előrejelzésekre alapozva, vagy mert „azokkal” szemben ott a túloldalon minden eszköz megengedett, ha ők úgy, mi így, csapásokat kapunk és csapásokat adunk. Az már ismert és túlbeszélt, hogy a társadalmak szélsőségesen polarizáltak, az emberek megosztottak, a táborok bezárkóztak és nincs közöttük átjárás – külön valóságok és igazságok vannak, ha az egyik fekete, a másik fehér, ha az egyik JÓ, a másik szükségszerűen ROSSZ. Mindez ráadásul az abszolút politika színterén: a politika nem a döntéshozókról, az életünket ugyan érintő és befolyásoló, de nem teljes egészében uraló döntésekről szól többé – a politika vált az életünkké, a hét minden napján, a nap minden órájában a politika szorításában élünk, akár politikusok vagy újságírók, akár egyetemi tanárok vagy írók, akár mérnökök vagy orvosok, akár gyári munkások vagy ápolók vagyunk. A politikai identitás előbb az egyéni identitás részévé lett, majd teljesen eggyé vált azzal. Ha a kék tejföl ára felmegy, az is, ha a vonat késik, az is, ha egy sorozat nézhetetlen, az is, ha egy könyv unalmas, az is, ha a fű nő, az is, ha nem nő, az is a politikának „köszönhető”, ezekhez való viszonyunk pedig elsősorban politikai, és csak másodsorban gazdasági, közlekedési vagy műélvezeti.

Ez viszont nemcsak a percepcióinknak köszönhető, nemcsak mi lettünk túlhiszterizáltak a politika által – a politika tényleg benne van mindenben: az abszolút politika ugyanis szükséges feltétele annak, hogy a jelenlegi hiszterizált légkör létrejöjjön és megfojtson mindent. Ebben a környezetben pedig aztán tényleg minden eszköz megengedett, hiszen csak politikai aktorokat látunk magunk körül – az az újságíró, a filmproducer, a bolti eladó, a kisnyugdíjas, de az az autószerelőd, a szerelmed, az anyád és a gyermeked is. Potenciális szavazók, nullák és egyesek, amikből nekünk többnek kell lennie, nekik pedig minél kevesebbnek. A politikai racionalitás pedig éppen ebben segít, ebben, hogy hideg számítással leválaszthass innen 300-at, onnan 250-et, ott egymásnak ugrassz 354-et, itt pedig magad mögé állíts 13-at. A politikai racionalitás számol az egyénnel, hogyne számolna, hiszen minél többet próbál belőle szerezni – csupán egyetlen dolgot hagy ki a képletből: az embert. A gondolkodó és érző, nem racionális embert, akinek érzelmei és érzései, álmai, vágyai, küzdelmei és fájdalmai vannak – aki élni szeretne, boldogan-boldogtalanul boldogulni.

Mivel mi magunk is a politika részesei vagyunk, azaz mi magunk vagyunk a politika, ezért elemzői is vagyunk a politikán keresztül a saját életünknek és a saját életünkön keresztül a politikának. Beszélő fejeket hallgatunk és nézünk éjjel-nappal, kutatásokat, kimutatásokat bújunk és dugunk egymás orra alá, értelmezünk, magyarázunk, és elemzünk – elemzünk, elemzünk, elemzünk, megállás nélkül. Már nemcsak a politológus, a kommunikációs szakértő, a szociológus vagy a médiaszakember fejti meg a világot, hanem mi is velük, hiszen nem valami elvont, a kisembertől távoli, magasztos tudományról van szó többé, az okosok és a kiválasztottak hóbortjáról, hanem a kisbetűs politikáról: a mi mindennapi életünkről. Így hát a napnál is világosabb, ha ez vagy az a törvénytervezet gumicsont, jól is teszi, hogy nem reagál rá, csak be akarják ugratni, ne hagyja magát, foglalkozzon a lényeges dolgokkal!

Mert bár mi szakértői és értői vagyunk a körülöttünk zajló történéseknek, ők megvezetettek, agyatlanok, gonoszak és hiszterizáltak. Ennek nem most van itt az ideje, annak a következményeivel nem kell most foglalkozni, most egyetlen cél lebeghet csak mindenki szeme előtt: megtartani/megszerezni a hatalmat! Aki ilyen időkben morálról, erkölcsről, ideológiákról és értékekről, neadjisten érzésekről és érzelmekről beszél, az vagy nem méri fel a helyzet súlyosságát, vagy az ügy árulója, szabotőr, alávaló árokásó, sztrájktörő.

Nem vesszük észre és nem is veszünk tudomást a végbemenő folyamatokról, azok hatásairól, a zajról, amit keltenek. Semmi sem önmagáért való többet, minden a cél szolgálatában áll. A polarizált, perszonalizálódott és abszolút politikai térben hatni ugyan az érzelmekkel tudunk, magyarázni viszont az értelemmel magyarázunk. Nincsenek politikai programok, nincs rájuk szükség, csak politikai érzelmeket kell kiváltanunk – haragot, dühöt, gyűlöletet, félelmet, irigységet, kárörömöt. Persze hogy aztán nehéz ezeket érzelmileg „elemezni”, hiszen mind negatív, mélyen amorális érzelem – szerencsére segítségünkre siet a ráció, ott ilyen alantas dolgokkal nem kell foglalkozni. „Hatni” kell – hogy mi áron, az részletkérdés.

De az elvetett magok gyökeret eresztenek, és ahol a romlás magját elvetik, ott előbb-utóbb gyümölcsöt is hoz. Amikor egy nép egyként (vagy kettőként) zengi hangosan, hogy „gu-mi-csont” minden morális vagy ideológiai kérdés hallatán, akkor annak meglesz a böjtje. Ha a politikai racionalitásnak álcázott közöny és érzéketlenség eluralkodik egy már amúgy sem kifejezetten szolidáris társadalmon, az eszköz célt érhet ugyan, de szentté biztosan nem válik. Hogy mekkora áldozat sem túl nagy a politikai győzelemért cserébe, nyilvánvaló, hogy a küzdőket nem érdekli. Nem érdekli az őket magyarázókat sem. Azt azonban nem engedhetjük meg magunknak, hogy minket se érdekeljen, ha másért nem, végső soron azért, mert ezzel önmagunk ellen is fordulunk.

A gumicsont a politika és a média határának egyik legcsodálatosabb tüneménye. Politikai tett is és tömény média is egyben, cselekvés és kommunikáció egyszerre. Célja az ellenfél és követői figyelmének elterelése, erőforrásaik lekötése, erejük kimerítése – sőt, még specifikusabban olyan ügyek mögé-mellé állítása, amelyek ellentétesek a többség álláspontjával, így olyan ingoványos talajra terelve a politikai ellenfelet, ahol könnyen levadászható. Fantasztikus politikai kommunikációs fegyver tehát, amely reakcióra készteti az ellenfelet, ráadásul elsősorban olyan kérdésekben, amelyekben nem szeretett volna megnyilvánulni – mégsem teheti meg, hogy ne ugorjon rá, rágja-marcangolja.

Ez a fegyver azonban nem az ellenfélre veszélyes igazán – a társadalom szövetét tépi szét. A trollpolitika, a post-truth, a végtelen cinizmus és lenézés épp elég kihívást jelentenek így is, ezt a helyzetet tetézni a felvállalt, sőt elvárt közönnyel végzetes. Ha bármilyen morális, ideológiai, azaz a politikai cél szempontjából nem lényeges kérdésre annak elkenése, letagadása, szőnyeg alá söprése lesz a válasz, az már rövidtávon is teljesen amorális politikai színtérhez vezet. Erkölcs nélkül pedig hiába próbálunk előre lefektetett szabályok szerint játszani – azok áthágása, figyelmen kívül hagyása a játék részét képezi. Egy ilyen játszmának pedig csak a vesztesei lehetünk.

A gumicsont mint jelenség tehát az ellenfél beugratása mellett a teljes társadalmat is kondícionálja – ha meghalljuk a csengettyűt, habzó szájjal, de becsukott szemmel üvöltjük, hogy „gumicsont!”, „gumicsont!”. Egyéni és közös felelősségünk, hogy ennek gátat szabjunk, hogy az érzelmeket és az ideológiákat ne csak eszközöknek tekintsük, hanem a legfontosabb indikátoroknak. Éppen ezért tartom elképesztően fontosnak az olyan pillanatokat, amikor elemzők, szakértők, politológusok „kilépnek” (?) a szerepükből, és a rideg politikai számítások elemzése, a fapofával végigvett egyrésztek és másrésztek ismertetése helyett egy-egy helyzet morális (amorális) súlyát helyén kezelve, hangot adnak saját felháborodásuknak, elkeseredettségüknek, dühüknek, ahogyan azt legutóbb például Ruff Bálint is tette. Hiszen ezzel példát mutatnak és mintául szolgálnak nekünk, hétköznapi politikai aktoroknak és „elemzőknek” is arról, hogy a politikai viselkedés nem létezhet érzelmek és erkölcs nélkül. Ha ugyanis ezek a gumicsontok célt érnek, és leszalámizzák a politikai tér szereplői mellett a társadalom értékítéletét és moralitását is, mindannyian pontosan tudjuk, hogy mi lesz vége:

„...aztán eljöttek értem – és ekkorra már nem volt, aki szóljon.”