Ellenségem ellensége a barátom?
Magyar Péter és a kétpólusú médiatér vége
2010 után nemcsak a politikai színtér, hanem a hazai média világa is drasztikusan átalakult. Míg a pártok versenyében a centrális erőtér megjelenése és az így létrejövő multipólusú berendezkedés váltotta a korábbi, lényegében kétpárti rendszert, addig a sajtónyilvánosságban ennek a fordítottja történt, a sokszínű és sokvéleményű médiatér fokozatosan két táborba tagozódott. A kormánnyal és a kormánypárttal erőteljesen szimpatizáló médiumok egyre kevésbé lettek elválaszthatóak a kormányzati állásponttól, fokozatosan annak közvetítőivé, majd a kormányzati szándék teljeskörű kiszolgálóivá váltak. Ezzel szemben a kormánnyal kritikusabb oldalon ennek épp az ellenkezője zajlott le, a meggyengült, egymással civakodó, önmagukat kereső ellenzéki pártok helyét a független-objektív médiumok1 vették át a nyilvánosságban. Ez a felállás aztán a KESMA létrehozásával, több nagy orgánum megszűnésével-megszüntetésével vagy megvásárlásával és átfordításával (origo, Népszabadság, index stb.), majd az ellenzék teljes felaprózódásával és eljelentéktelenedésével a 2020-es évekre bebetonozottá vált. A kormány döntéseivel, kijelentéseivel nem az ellenzéki politikusok, hanem az „ellenzéki” sajtó szállt szembe, és a nyilvánosság nagy része is egyre inkább tőlük, nem pedig a pártoktól várta a napi politikai csaták megvívását, a tények feltárását, a hazugságok leleplezését, sőt a Fidesszel nem szimpatizálók önmeghatározását is. Aztán Magyar Péter tavalyi megjelenése természetesen ezt a „jól működő” rendszert is felborította, komoly morális dilemmát és akár egzisztenciális fenyegetést is jelentve az ellenzéki médiumoknak.
Boldog békeidők
A 2022-es elsöprő erejű vereséget követően inkább lesajnáló viccelődés tárgyává vált, de addig valóban a következőképpen nézett ki az általános ellenzéki (média)politizálás. Bármilyen kormányzati vagy fideszes megnyilvánulás esetén egy-egy párt épp kiválasztott (és valamennyire még ismert) politikusa tartott egy rögtönzött sajtótájékoztatót, ami alatt gyorsan megírták és rövidesen ki is küldték az erről szóló sajtóközleményt, az illető pedig már pattant is a taxiba és hajtatott az ATV stúdiójába, ahol az Egyenes beszédben még egyszer és még erélyesebben kifejtette, hogy mennyire nem ért egyet az éppen meghozott törvénnyel/tervezett jogszabály-módosítással/kiadott kormánynyilatkozattal. Jobb esetben született még egy-két rövid Facebook bejegyzés, de az biztos, hogy az ellenzéki pártpolitikai visszhang napokon belül elhalt. Az, hogy bizonyos ügyek mégis a felszínen maradtak vagy hogy egyáltalán napvilágra kerültek, nem a hivatásos politikusoknak, hanem sokkal inkább a munkájukat komolyan vevő, elhivatott újságíróknak volt köszönhető. Független riporterek kérdezték fel a szövegeléseikbe belezavarodó kormánypárti politikusokat, tárták fel az eltussolni kívánt korrupciós ügyeket, sőt nyilvánítottak véleményt az ellenzéki nyilvánosság nevében az ellenzéki nyilvánosságot képviselni hivatott politikusok és közgondolkodók helyett.
Hogy mi vezetett ideáig az sokrétű, ami viszont lényegesebb, hogy az ellenzék néhány próbálkozástól eltekintve a 2020-as évekre nem rendelkezett klasszikus értelemben vett saját médiával. Annyit talán érdemes leszögezni, hogy Török Gábor szavajárását használva ekkor (már-még) nem létezett egységes ellenzék, csupán különálló „ellenzékek”, így pedig közös, központi ellenzéki média is elképzelhetetlen volt. Erre vérmérsékletüktől függően, alapvetően kétféleképpen reagáltak a pártok. A centralizáltabbak, ideológiailag elkötelezettebbek saját lapokat indítottak (DK, Jobbik, Mi Hazánk), míg az útjukat és identitásukat egyaránt kereső formációk inkább a megmaradt független-objektív orgánumokon keresztül próbálták elérni a nyilvánosságot. Ezek aztán olyan egészen perverz szituációkat eredményeztek, mint amikor a pártlapok, más pártok politikusai és a független hírportálok egymást propagandistázták vagy Fidesz-bérencezték, vagy amikor a gyanútlan ellenzéki képviselők csak hápogni voltak képesek a nekik szegezett komoly újságírói kérdések hallatán, amiket az előre elképzelt kedélyes beszélgetés helyett kaptak és amiket baráti tűzként éltek meg az ellenzéki TV-stúdiókban. (Nem is beszélve a szinte már csak és kizárólag a „baráti médiának” szánt performanszokról, például a kordonbontás sokadik felvonásairól.)
Ezektől az extrém esetektől eltekintve azonban kellemes szimbiózisban éltek az ellenzéki, vagy legalábbis nem kormánypárti térfél szereplői – a politikusok igyekeztek úgy és arról megnyilvánulni, hogy az a lapok (vélt vagy valós) értékrendjével, korábbi kinyilatkoztatásaival is összhangban legyen (esetleg kifejezetten az ő érdekükben fellépni, ld. a sajtó képviselőinek szabad kérdezéshez való jogáért való küzdelem, aka kordonbontás megint csak), cserébe azok, ha nem is mindenről, de a legtöbb, sokszor valójában vajmi kevés választót érdeklő megmozdulásról, sajtóközleményről, Facebook posztról és Instagram live-ról is beszámoltak. Ehhez persze semmilyen hallgatólagos megegyezésre nem volt szükség, valódi politikai cselekvés hiányában egyedül ezekről lehetett tudósítani az ellenzéki oldalról. Az, hogy mindezek mellett például az adománygyűjtő dobozok rejtélyéről vagy a külföldről érkezett támogatásokról és azok felelőtlen kezeléséről is beszámoltak, épp azt mutatja, hogy a független sajtó ellátta a feladatát, és nem köteleződött el egyik irányba sem (ellentétben a túloldalon lévőkkel). Ez az „együttműködés” a politikai szereplőkre vet tehát rossz fényt, akik annyira se tartották saját tevékenységüket, hogy a XXI. század média uralta világában legalább törekedjenek arra, hogy önerejükből eljutassák az üzeneteiket a választóikhoz – azaz komoly saját médiát hozzanak létre. Jól illusztrálja a helyzetet, hogy amikor Márki-Zay Péter előválasztási győzelme után leült tárgyalni a hat összefogott ellenzéki párttal és egyik követelése egy közös újság létrehozása volt, értetlenkedés és fejcsóválás fogadta (az utólagos beszámolók alapján aztán a hamvába halt ötlet végül a túlvezéreltség és túlzott kontrollálási vágy miatt bukott el végleg, mit oly sok minden a nagy 2022-es összefogás körül).
2024 elejére tehát 4-5 nagyobb és 3-4 kisebb ellenzéki/független-objektív/kormánykritikus online lap, youtube csatorna és televízió állt szemben a kormányzati propagandagépezettel, a közmédiával, a vidéki lapokkal és a MEGAFON influenszereivel, az ellenzéki pártok teljes ötlettelenségétől kísérve. Aztán Magyar Péter február 11-én este interjút adott a Partizánnak, a többi pedig már történelem. Ahhoz azonban, hogy megérthessük azokat a kihívásokat, amiket az új ellenzéki erő és főleg annak vezetője jelent a kormányfüggetlen nyilvánosság számára, egyet hátra kell lépnünk és röviden meg kell vizsgálnunk, hogyan néz ki a mostani médiapiac, és mi vezetett a kialakulásához.
Az idő változik, és vele változunk mi is
A ‘90-es, 2000-es évek fordulóján az internet megjelenése előbb lelkesítőleg és izgalmasan, később egyre inkább aggasztóan kezdett hatni a hazai média szereplőire. 2000-es évek közepére már egyáltalán nem volt újdonság a nyomtatott sajtó válságáról beszélni, a lapeladások meredeken estek, az online lapok olvasottsága pedig kilőtt. Átalakulóban volt a finanszírozás is, az előfizetők és az olvasók már képtelenek lettek volna önmagukban eltartani a különböző sajtótermékeket, a hirdetők pedig egyre inkább az online felületek felé fordultak. A legnagyobb hazai hirdető, a magyar állam is így tett, azonban a 2010-es fülkeforradalom és a kétharmados választási győzelem a bevett gyakorlat felborítását is eredményezte – a Fidesz nem volt hajlandó osztozni, nem asszisztált tovább a kétpárti rendszer 60-40 logikájához, fokozatosan ugyan, de szinte 100-0-ra igyekezett változtatni a leosztást, azaz nem adott helyet az ellenzéknek. Az évek múlásával ez a kormányzati hirdetésekben is megmutatkozott, sőt a 2010-es évek vége felé már olyan pletykák jártak, hogy senkinek sem szerencsés nem kormányközeli vagy kifejezetten kormányellenes lapban hirdetnie, aki szeretne jóban lenni a hatalmon lévőkkel. Ez rövid úton odavezetett, hogy az egyre drágábbá váló (online) újságírás más finanszírozási forma után kellett hogy nézzen.
Ez nem kizárólag magyar jelenség volt, ezzel párhuzamosan, sőt a hazai változásokat jócskán megelőzve a nyugati médiumoknál is hasonló tendenciák voltak megfigyelhetőek. Ahogy a szabadság, úgy a paywall is nyugatról érkezett – a korábban ingyenesen olvasható hírportálok és folyóiratok egyre nagyobb számban kezdték korlátozni a hozzáférést, és csak fizetős tagság megváltását követően váltak ismét elérhetővé. Hogy ez pontosan milyen okokra vezethető vissza (a lassan felfoghatatlan méretű archívumok tárolására képes szerverparkok fenntartása, a személyi költségek növekedése, a Facebook által eltérített hirdetések kiesése, az olvasási szokások megváltozása stb.) a nem állami csecseken csüngő nyugati újságoknál, külön írást érdemel, az azonban biztos, hogy mire itthon az első ilyen próbálkozások elindultak (HVG, 24.hu, 444), addigra ez a módszer külföldön már működni látszott, és több mint tíz éves múltra tekintett vissza. A fizetőkapus megoldások mellett több kisebb-nagyobb szerkesztőség próbálkozott azzal is, hogy minden (vagy szinte minden) tartalma továbbra is ingyen elérhető maradt, azonban aktívan kérte olvasói anyagi támogatását – nem kevés sikerrel.
Napjainkra tehát az a helyzet állt elő, hogy ha az ellenzéki érzelmű vagy legalábbis a kormánnyal kritikus választó minden ilyen kezdeményezést olvasni és/vagy támogatni szeretne, egyre mélyebben a zsebébe kell nyúlnia: paywallos a HVG, a 24.hu, a 444, a Magyar Hang, és igencsak kéri a támogatást többek között a Telex, a Válasz Online, a Partizán és több kisebb-nagyobb hírlevél és podcast (pl. a Gemišt, Dull Szabolcs, Friderikusz Sándor, Alinda, sőt újabban Puzsér Róberték is). Hogy az adott médium túléléséhez mennyire nélkülözhetetlen az olvasói támogatás, nem egységes, de az biztos, hogy a jelenlegi színvonal fenntartásához mindenhol elengedhetetlen.
Az mindenesetre nem elhanyagolható kérdés, hogy hányan hajlandóak fizetni ezekért a tartalmakért – a független, kritikus újságírás életben tartásáért. Csak irányszámnak vehetjük a következőket: a Telex átláthatósági jelentése szerint indulásuk óta körülbelül 70 ezren támogatták őket kisebb-nagyobb összegekkel, a Partizánnak 2024-ben majdnem 40 ezren ajánlották fel adójuk egy százalékát, a 444 támogatói Facebook-csoportjában valamivel több mint 10 ezren vannak. Persze ezek a számok csak „tájékoztató jellegűek”, de azt azért nagy bizonyossággal ki lehet jelenteni, hogy nagyságrendileg 100, maximum 150 ezer olyan elkötelezett ember lehet ma a világon, akik anyagi áldozatot is hajlandóak hozni azért, hogy ezek az orgánumok tovább működhessenek. Hogy közülük aztán ki fizet elő több újságra is vagy támogat nagyobb összeggel egy-egy podcastet, és ki teszi le csak a minimálisat a kedvencéért, tovább árnyalhatná a képet, de a lényegen nem változtat – legfeljebb Pécs lakosságának megfelelő számú ember tartja életben a hazai független sajtót. Hogy ez sok vagy kevés? Annyira biztosan nem sok, hogy ne fájna nagyon közülük sokat elveszíteni.
Kapuőrök, falak és kapuk nélkül?
A finanszírozási változásokon kívül történt még valami nagyon fontos a 2010-es évek elején – a közösségi média megjelenése hatalmasat rúgott a már amúgy is földre került hagyományos sajtóba. Anélkül, hogy túl mély médiatudományi értekezésekbe bocsátkoznánk, annyit kijelenthetünk, hogy a politika perszonalizációja és az interaktívvá és közvetlenné váló különféle közösségi médiafelületek egyre nagyobb teret engedtek az egyéneknek, hogy azt és úgy olvassanak és kövessenek, amit, akit és ahogyan akarnak. A kapuőr médiumok körül egyszerre leomlottak a falak, bedőltek a kapuk és ott álltak az áramló hírek közepén, fontosságukat és szerepüket vesztve. A politikusok közvetlenül kezdtek szólni a választóikhoz Facebook posztok és live-ok, Instagram sztorik, YouTube videók formájában, és nem volt többé szükséges a büszke és rátarti szerkesztők kegyeit keresniük egy kis nyilvánosságért. Aztán persze az inga túllengett, és az elképesztő méretű információáradat követhetetlenné vált. Ahhoz, hogy valóban tájékozódni lehessen a világ dolgairól, vissza kellett térni legalább valamelyest a megszokott kerékvágásba. Bár akárki szinte akármit posztolhatott, földi halandók ezt a mennyiségű, sok esetben haszontalan és zagyva hírözönt képtelenek voltak átlátni, ezért kénytelenek voltak ismét a hagyományos médiumok felé fordulni, akik pedig önként vállalkoztak arra, hogy kiválasszák az általuk legfontosabbnak ítélt híreket. Így (ismét) a napirend-kijelölés és a keretezés vált a szerkesztett orgánumok legfontosabb eszközévé (fegyverévé?!) – azaz, hogy miről és milyen sorrendben, és hogy milyen keretbe ágyazva számolnak be. Tehát megint lehetőség nyílt azzal vádolni az újságokat, hogy bizonyos dolgokat elhallgatnak, másokat felnagyítanak, addig csűrik-csavarják az elhangzottakat, amíg az a saját szájuk íze szerinti nem lesz stb. A régi nóta. Viszont, és ez komoly különbség a korábbi időkhöz képest, a hírek ott voltak kint, mindenki számára elérhetően és láthatóan. (Hogy ez vajon mennyiben járult hozzá a polarizált, más tényekkel és később már tények nélkül is, egymás mellett teljesen elbeszélő táborok kialakulásához, az megint egy másik kérdés.) Itthon az tette pikánssá a helyzetet, hogy bár a lehetőség adott volt az ellenzéki politikusoknak, hogy saját követőbázist alakítsanak ki és ne legyenek ezekre a médiumokra utalva, hiszen szinte semmilyen belépési küszöböt nem kellett megugraniuk – senki nem volt rá képes igazán. Egészen ugye 2024. február 11-ig.
All-in
Magyar Péter menetelése a partizános interjútól a majd’ 30 %-os Tisza Párt által elért EU-választási eredményen át a 2024-es év végére beért (megelőzött?) Fidesz támogatottságig elsősorban a politológusok asztala, és bár médiaelemzői szempontból is roppant érdekes, ennek az írásnak a témája szempontjából kevésbé releváns. (Az első pillanattól kezdve tudatosan és profin használta a Facebookot, hamar létrehozta a a saját YouTube csatornáját, ősszel pedig már egy hozzá erősen kötődő híroldal-YouTube csatorna is, a Kontroll.hu is létrejötte a saját öccse vezetésével és prominens újságírók részvételével.) Sokkal lényegesebb a Magyar Péter és az ellenzéki médiumok közötti interakciók áttekintése, mert ezek világítanak rá igazán a szöveg elején felvázolt dilemmákra.
Magyar Péter, Varga Judit volt igazságügy-miniszter volt férje, a Diákhitel Központ volt vezérigazgatója, Gulyás Gergely jó barátja, a NER-elit egykori tagja stb. Feltűnésekor nem volt nehéz ferdeszemmel nézni rá, egyrészt a múltja miatt, másrészt mert február 11-től március 15-ig, de végül is nyár végéig is egyre-másra cáfolta saját korábbi kijelentéseit (nem akar politizálni – majd pártot alapít, nem veszi fel az EU-s mandátumát – majd mégis felveszi stb.). De legfőképp talán azért, mert a reményét vesztett, és valóban sokat látott magyar ellenzéki közvélemény nem akart még egyszer felsülni – nagyon friss emlék volt még 2022. április 3-a éjszakája. Aztán valami megváltozott: alig egy hónappal a feltűnése után, március 15-én már komoly tömeg volt jelen az Andrássy úton, országjárásán ezrek-tízezrek várták, bárhova ment, április elején megtöltötte a Kossuth teret, anyák napján a fideszes fellegvárnak tartott Debrecen főterét, a június 8-i kampányzárón a Hősök terét. Úgy látszott, a reményvesztett emberek elsősorban épp reményt akartak, semmi mást. És kaptak is. Magyar Péter folyamatosan tudta emelni a tétet, egészen addig, hogy Ruff Bálint szavaival élve all-in-ben volt már tulajdonképpen tavasz elejétől. Ez az elszántság pedig magával hozta végül több mint 1 millió 300 ezer ember szavazatát június 9-én.
Viszont az all-in azt is jelenti, hogy mindene ott van az asztalon, a legkisebb gyengeséget se mutathatja és mindenki a potenciális ellenfele. Tehát lőni fog mindenkire, akiről azt gondolja, hogy veszélyes lehet rá. És lőtt is.
Nem feleséget keresünk
Három olyan kritikus pontja van az elmúlt évnek, amikről szerintem külön is érdemes röviden beszélni:
Dezső András „lepropagandistázása” és a teljes ellenzéki médiatér magára haragítása
A Vogel Evelin-féle hangfelvételek napvilágra kerülése, a „média pont leszarása”
A Telex beszámolója Magyar Péter sajtótájékoztatójáról a kémtoll-ügyben
Azért érdekes ez a három esemény, mert lépésről lépésre, tégláról téglára követhetjük nyomon, hogyan változik meg és nyílik szét az ellenzéki nyilvánosság Magyar Péter és az ellenzéki médiumok között.
Dezső András mint hazánk elsőszámú oknyomozó riportere, akkor még a HVG-nél dolgozó újságíró Magyar Péter és Varga Judit veszekedéséről készült tényfeltáró anyagot készíteni 2024 márciusában, amikor Magyar Péter egészen váratlanul, Forma 1-es kifejezéssel élve „elévágott”, és március 18-án, tehát 3 nappal a nagysikerű Andrássy úti ünnepséget követően leírta a saját álláspontját az esetről és a készülő anyagról, a végén pedig a „hvg propagandistájának” nevezte Dezső Andrást. A kommentek jelentős része már ekkor is mellette állt (alig egy hónappal a feltűnése után!), azonban a teljes ellenzéki médiatér összezárt, védelmébe vette Dezsőt, a szolidaritásáról biztosította, a propagandista vádat pedig visszautasította. Az általános közhangulat itt még egyértelműen az, hogy ez a kifejezés túlkapás volt, Magyar Péter bocsánatot is kért később az újságírótól. Viszont, ahogy például Ruff Bálint is megjegyezte, világossá vált, hogy Magyar Péter nem úgy gondolkodik az ellenzéki médiumokról, ahogy azt a korábbi ellenzéki aspiránsoktól megszokhattuk – véletlenül sem akar megfelelni nekik, számára ezek a szereplők nemhogy nem érinthetetlenek, hanem kifejezetten kritikus (neadjisten ellenséges) velük szemben, nem tiszteli se a véleményüket, se az autonómiájukat. Bár csak később hangzik el ez a metafora Török Gábor szájából, de ez biztosan egy olyan momentuma volt Magyar Péter történetének, ami hozzájárult ahhoz, hogy az emberek azt a kalapácsot lássák benne, ami szétverheti ezt a rendszert – azt a kalapácsot, ami nem tisztel se istent, se embert, és csak egyetlen célja van, a jelenlegi regnáló hatalom lebontása.
Napra pontosan 8 hónappal az előbbi eset után került napvilágra az a hangfelvétel, amelyben szidja az ATV-t, a 444-et, az Indexet, amelyben kifejti, hogy már most rengeteg követője van YouTube-on és Facebook-on, szóval direktben fog az emberekkel kommunikálni (!), és amelyben kijelenti, hogy pont leszarja a médiát, a sok köcsögöt, úgy, ahogy van. Elsőre azt gondolhattuk volna, hogy ebből megint hatalmas botrány lesz, a média felkapja, elhatárolódik stb. (A kormányoldal próbált erre látványosan rá is játszani, kevés sikerrel.) De az ellenzéki médiumok maximum kikérték maguknak, sőt, a legtöbben úgy reagáltak, hogy ők még szinte örülnek is ennek, ők nem akarnak se jóban lenni, se megfelelni se Orbán Viktornak, se Magyar Péternek – mondhatni igazolva lettek, épp ez a céljuk, a függetlenség, jó úton járnak. Az e körüli felhajtás hamar el is ült, csak néhány neres influenszer tért vissza rá újra meg újra, ellenzéki „kollégáinak” szegezve a köcsögözést. Amiért mégis fontos, sőt talán a legfontosabb a három kiválasztott esemény közül, az az a tény (félreértés?), hogy ha az ellenzéki médiumok Magyar Péternek nem is akarnak megfelelni, az gyanítható, hogy a választóinak (azaz a saját olvasóiknak, urambocsá’ támogatóiknak!) nagyon is.
Ez pedig már egyenes úton vezet el a harmadik ponthoz, a kémtollal kapcsolatos sajtótájékoztatóig és az arról készített telexes videóig. Ez is aznap, november 18-án jelenik meg, és maga a tartalma kevésbé fontos, mint a videóra érkező kommentek, de a lényege, hogy a Telex újságírója (a kommentelők szerint a Telexre nézve…) kellemetlen kérdéseket intéz Magyar Péterhez, megpróbálva mintegy sarokba szorítani néhány nem egyértelmű kijelentésével és épp az előző pontban bemutatott hangfelvétellel kapcsolatban is. És itt végleg eltörik valami. Nyilvánvalóan nem reprezentatívak a kommentek. Nyilvánvalóan vannak, akik nem így gondolkodnak, és nem is fognak kommentelni. Mégis elemi erővel tapintható a feszültség a kormányváltást akaró, ezért korábban teljes mellszélességgel az ellenzéki orgánumok mellett kiálló, most viszont már Magyar Péterben bízó ellenzéki szavazókban-olvasókban – a függetlenségnek, a kritikának határa van, pláne ebben a végletekig polarizált és leegyszerűsített világban. Tucatszámra jelennek meg az olyan kommentek a videó alatt, amikben nemcsak a Telex riporterét szidják, hanem ami még fontosabb, a Telexnek szánt támogatásuk lemondását, sőt annak a Tisza Párt felé történő átirányítását jelentik be.
Ez a tendencia már korábban is megjelent, de itt érte el az eddigi maximumát. A törökgábori kalapács akkor jó kalapács, ha hatalmasat tud ütni – ebben a minőségében pedig minden, ami ezt az erőt alátámasztja, még erősebbé teszi. Persze ez kompromisszumokkal jár, többek között azzal, hogy nem lesz kifogástalan úriember (ki volt az az utóbbi 20-30 évben?), de úgy tűnik, a vezetőjüket frissen megtalált ellenzéki szavazók ezen hamar felülemelkedtek a kormányváltás reményéért cserébe. Erélyesen veszik védelmükbe Magyar Pétert vagy jelentik ki, hogy „nem feleséget keresnek”, ha kényesebb vagy kevésbé elegáns kérdések és megnyilatkozások kerülnek elő (ld. büdös szájú emberek, agyhalott képviselők stb.) – nem barátot vagy életre szóló társat választanak, hanem valakit, aki ezt a különböző jelzőkkel illethető rendszert végre megdönti (és ezért hajlandóak szemet hunyni az esetleges hibái felett).
Ezt a valakit ha szemből, az ellenség felől támadják, azt jelzi, hogy jó úton jár, jó úton járnak, minden ilyen támadás (irányuljon bármire és alapuljon szinte bármin is, tényen vagy hazugságon) csak hozzátesz a vonzerejéhez és a kompetenciáját bizonyítja. Ha viszont hátulról, a saját oldaláról éri „támadás”, az potenciálisan gyengítheti, muníciót adhat az ellenségnek. De a sajátja-e még egyáltalán az az oldal, ha onnan is kritika, számonkérés érkezik? – teheti és teszi is fel magának a kérdést a kormányváltást akaró, független sajtót fogyasztó választópolgárok jelentős része.
Ellenségem ellensége a barátom?
Megjelent tehát valami, amire nagyon régóta nem volt példa: egy harmadik pólus a magyar médiatérben. Ott van a Fidesz, a kormány és a hozzájuk kapcsolódó irdatlan méretű hatalomgyár az egyik oldalon, és vele szemben ott áll Magyar Péter, aki az utóbbi időben egyre inkább elébe megy a dolgoknak, uralja a közbeszédet és folyamatos reagálásra készteti a kormánypárti szereplőket és orgánumokat. És ott állnak a hagyományos, független médiumok is harmadikként, akik a korábbi elszántsággal végeznék a munkájukat továbbra is, de az új szereplő megjelenése láthatóan zavart okoz ebben a munkavégzésben.
Magyar Péter menetelése ugyanis magával hozta azt is, hogy eleinte kissé nehézkesen ugyan, de a kormányzati médiagépezet ágyúi felé fordultak, és teljes erőből tüzelni kezdtek. Menczer Tamás színrelépése után már egyértelműen azt is mondhatjuk, hogy minden fegyvert bevetve, eddig még soha nem látott módon és „színvonalon”. Paradox, de korábban szinte a rendszer alapját képezően negatívnak tartott ellenzéki szereplők lettek semleges vagy egyenesen pozitív megvilágításba helyezve ebben az ágyúdörgésben, hátha ezáltal még rosszabb (?) színben lehet feltüntetni Magyar Pétert (ld. Gyurcsány Ferenc alias Teréz Anya).
Úgy fordultunk rá tehát 2025-re, hogy a kormánnyal és a kormányzati médiával elsősorban immár Magyar Péter állt szemben, a független, kormánnyal kritikus sajtó pedig egy olyan, kissé ismeretlen szerepben találta magát, amelytől teljesen elszokott az elmúlt 10-15 évben. A kalapácsot kivették a kezéből, az máshol nagyobb szolgálatot tesz, helyette visszakapta a tollat és a nagyítót, hogy tudósítson és végezzen hagyományos tényfeltáró munkát – de úgy tűnik, ez utóbbit is csak mértékkel! Év végi beszélgetős műsorokban több helyen megemlítették, hogy lekerült az újságírók válláról a teher, nem kell többé politikusokkal hadakozniuk, nincsenek a lejárató média kereszttüzében, nyugodtabb újságírói ténykedés vár rájuk így, hogy a politikusok visszavették tőlük a politikai munkát. Persze kérdéses, hogy ki mennyire élvezte vagy élte meg szenvedésként, hogy újságíróként politikai munkát is végzett, hogy ha nem is közvetlenül, de erősen formálhatta a közvéleményt, hatással lehetett százezrek-milliók gondolkodására, világról alkotott képére. Ez a tevékenység, hozzáállás nyilvánvalóan nem fog megszűnni egyik pillanatról a másikra a sajtó részéről, de ha politikai ajánlatokkal szemben nem(csak) publicisztikák és véleménycikkek állnak szemben, hanem a másik oldal politikai ajánlatai is, akkor könnyet lehet, hogy a közvélemény szemében marginalizálódni fog.
Anyám, én nem ilyen lovat akartam!
Az, hogy online közösségek felkapnak és a pajzsukra emelnek politikai szereplőket egyáltalán nem újkeletű és természetesen nem is magyar jelenség. Itthon legutóbb Márki-Zay Péterrel történt ilyen, az előválasztási győzelme is valószínűsíthetően egy hasonló hatásnak volt köszönhető. A Magyar Pétert övező szinte feltétel nélküli rajongás azonban kezd eddig soha nem látott méreteket ölteni. A Reddit r/Hungary „rovata” (589 ezer taggal) például lassan elképzelhetetlen Magyar Péter legfrissebb posztjainak vagy kommentjeinek felmagasztalása nélkül (maga MagyarPeter19810316 is előszeretettel kapcsolódik be a beszélgetésekbe itt ugyanúgy, mint Facebookon), és általában kevés ellenkező irányú vélemény érkezik ezekre. Természetesen józanabb hangok mindenhol vannak, és azt is badarság lenne állítani, hogy az ellenzéki közvélemény egy az egyben áll Magyar Péter mögött (bár a különböző felmérések számai már lassan kezdenek efelé tendálni), az online térben, különösen a napi politikát aktívan követők táborában egyértelmű a tendencia – 2026-ra (2025-re?!) Magyar Péter vezetésével, feltétlen követésével akarnak megérkezni. És hogy miért fontos ez? Mert többek között ők azok, akik megtehették és gyaníthatóan eddig (is) támogatták a kormánykritikus újságírást, megosztották a videókat, hozzászóltak, vitákba bocsátkoztak, like-oltak.
És ez az, ami a valódi fejtörést, morális dilemmát és egzisztenciális fenyegetést jelenti az ellenzéki sajtó nem elkötelezett résztvevőinek. A 2022-es, jobboldalinak és konzervatívnak tartott MZP-féle nekifutást és csúfos bukást követően kevesen tettek volna arra, hogy megint egy erősen nemzeti érzelmű, tulajdonképpen jobboldali populista ajánlat lesz az, amire a választók vevőnek bizonyulnak. A sajtóban szinte mindenki a Fidesz baloldalról bekövetkező leváltására készült (vágyott?), bár végig az tűnt a legvalószínűbbnek az elemzői konszenzus szerint, hogy a rendszer önmagát dönti majd össze, vagy a rendszeren belülről érkezik majd érdemi kihívó. Mégis váratlanul érte a közvéleményt, hogy egy ennyire emblematikusan ex-NER-es, vállaltan jobboldali, a Fideszben szocializálódott új vezetője lesz az ellenzéknek 2024-ben. A személyét övező ellenszenv az adott orgánum stílusától és objektivitásától függően érezhető volt szinte minden médium esetében, ami az előbb bemutatott pontok körül csúcsosodott ki időről időre. Nehéz lenne tagadni, hogy sokaknak nem volt az ínyére, viszont a profizmusukat mutatja, hogy idővel a legtöbben felül tudtak emelkedni a személyes véleményükön, és novemberben már viszonylag tárgyilagosan tudtak reagálni Magyar Péter ellenzéki sajtót becsmérlő kijelentéseire is.
Harag és részrehajlás nélkül
Két kérdés azonban továbbra is a levegőben maradt, és egyre fenyegetőbben lebeg Damoklész kardjaként a független sajtóorgánumok feje felett. Az egyik, hogy vajon lehet-e, van-e határa a mindenkivel kritikus, független sajtónak, ha az ország, a demokrácia vélt vagy valós érdeke azt kívánja? Hadházy Ákos 2024 tavaszán, az első csörtéit követően úgy döntött, hogy egy ideig nem fogja firtatni Magyar Péter Diákhitel Központot érintő ügyeit, ennyivel hozzájárulva az új ellenzéki erő helyzetbe kerüléséhez. De tehet-e hasonlót egy magát mindenek felett állónak tartó lap szerkesztősége vagy egy újságíró maga? A sajtómunkások nem tesznek hivatásos esküt, felelősséggel legfeljebb az olvasóiknak és saját lelkiismeretüknek tartoznak. Felmerül tehát, hogy ez utóbbi lehet-e gátja az objektív munkavégzésnek, hogy egyéni szimpátiától függetlenül a nagyobb cél, a kormányváltás és az ország érdekében például nem az ellenzék friss vezetőjét és környezetét, kifogásolható módszereit és stílusát kritizálják, hanem továbbra is a korábbi, egyedüli ellenfelet, a kormányoldalt és kiszolgálóit? Különösképpen – és itt érkezünk el a második kérdéshez –, ha ehhez erőteljes külső és így tulajdonképpen anyagi kényszer is társul.
A kémtollas videó alatti kommentek rendkívül érzékletesen ragadják meg a szinte korlátlan hatalommal és pénzzel rendelkező kormányzati oldallal szembenállók korlátait – az ellenzéki sajtót támogatók pénztárcája is véges, bizonyosan vannak közöttük, akiknek komoly anyagi áldozatot jelent egy-egy médium finanszírozásába beszállni. Mégis megteszik, állampolgári-hazafias elköteleződésükből, polgári öntudatukból vagy épp liberális értékrendjükből fakadóan. Megteszik-tették ezt annak ellenére is, hogy a sajtótól (már) nem a rendszer kibillentését várják el, csupán a tárgyilagos tudósítást, a piszkos ügyek feltárását és a hírek ismertetését. De ezeknek a politikát napi szinten követő, a közélet iránt legalábbis az online térben a végletekig elkötelezett hírfogyasztóknak most az elsődleges céljuk a jelenlegi rendszer leváltása, nem a plurális médiatér vagy az átlátható nyilvánosság – természetesen ezek is üdvözlendőek, de mindenképpen másodlagosak. Ha pedig ez utóbbiak az előbbi rovására tudnak csak megvalósulni, akkor most egy darabig inkább ne valósuljanak meg. Előbb jöjjön létre egy NER nélküli világ, majd utána lehet beszélgetni, hogy ki mit és hogyan csináljon a demokratikus jogállamiság keretei között. Ahhoz pedig tényleg komoly polgári öntudat és pénztárca, valamint liberális elköteleződés szükséges, hogy valaki úgy finanszírozzon jelentős összegekkel bizonyos sajtóorgánumokat, hogy azok az általa támogatott jelöltet is legalább olyan vehemenciával kritizálják, mint az ellenfelét. Ráadásul nem egy esetben komoly sérüléseket is szereztek többen “baráti tűzben”, elég csak Fekete-Győr András vagy Márki-Zay Péter esetére gondolnunk. (Persze, aki az amúgy nem ellenséges, csak objektív média keresztkérdéseiben is elbukik, annak valószínűleg a valódi csatatéren is meggyűlt volna a baja, de jobb nem kockáztatni, annak ellenére, hogy Magyar Péteren eddig egyik oldalról sem sikerül fogást találni.)
A feszültség tehát tisztán anyagi oldalról is tapintható, pláne a szűkös erőforrásoknak köszönhetően – ha ezrek, tízezrek mondják le a támogatásukat és adják inkább a Tisza Pártnak a pénzüket, azt előbb-utóbb meg fogja érezni a magyar független sajtónyilvánosság is. Ehhez persze az kell, hogy Magyar Péterék alapot szolgáltassanak a kritikákra, a különböző médiumok pedig szisztematikusan szóvá is tegyék ezeket – amennyiben érdekli az olvasóikat. Mert bár a hirdetőiktől és hagyományos tulajdonosaiktól szabadult újságok valóban függetlenné váltak egy-egy piaci szereplőtől és az ő értékrendjüktől, toxikus függőségi viszonyt alakítottak ki az olvasóikkal. Korábban bizonyos alapelvek mentén tulajdonképpen bármit le lehetett írni, irreleváns volt (bizonyos szintig persze), hogy mit szólnak hozzá a hírfogyasztók, nem ők finanszírozták a lapokat. Most viszont ennek épp az ellenkezője az igaz. Nincsenek (vagy legalábbis kevésbé vannak) lefektetett alapelvek, tulajdonosi elvárások, van viszont látogatottság, kattintási hajlandóság, figyelemgazdaság, like-ok és kommentek, támogatások. Ezek pedig legalább olyan erővel, ha nem erősebben terelik tudatosan-tudattalanul a média szereplőit. Hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, lehetetlen megmondani. Ahogy az újságírók hatnak az olvasókra, úgy hatnak az olvasók is az újságokra, azáltal, hogy mire kattintanak, mit osztanak meg, és hogy mire adnak pénzt. Sok váratlan dolgot hozhat 2025, de az elég biztosnak tűnik, hogy a kormányváltást akaró olvasók Magyar Pétert és a Tisza Pártot támadó, kritizáló ellenzéki cikkekre egyre kevésbé fordítanak szívesen nagyobb összegeket.
Terminológiát tekintve az ellenzéki/független-objektív/kormánykritikus/kormánnyal nem szimpatizáló sajtó/média/médiumok/orgánumok kifejezéseket egymás szinonimáiként használom, mindenféle értékítélettől mentesen.