Kérdezz!(?) – Felelek!(?)
A közéleti „vitakulturálatlansághoz” vezető út
A múlt héten ismét fellángolt a vita, hogy meddig terjedhet a „magát függetlennek tartó” média hatásköre egy olyan helyzetben, amilyenben most vagyunk. Az apropót természetesen Magyar Péter jubileumi Partizán-interjúja adta, az abban elhangzottak különböző olvasatai pedig arról árulkodnak, közel sincs egyetértés a felek között, hogy tulajdonképpen mi is a szerepe, mi a létjogosultsága a nem párt- vagy „mozgalom-hű” médiumoknak a mai Magyarországon.
Tökéletesen demokratikus keretek között működő országokban a társadalom elvárása nemcsak az, hogy a sajtó az adott politikai szereplőktől függetlenül működjön, de az is, hogy ennek eleget téve és mintegy ezt igazolva, minden szereplőt egyformán keményen ellenőrizzen, saját korábbi állításaival szembesítsen, és számon is kérjen, ha úgy adódik – ideális esetben nem bírói szerepben téve ezt (hiszen az ítéletet a közvéleménynek lenne ildomos meghoznia), hanem csak feltárva és ismertetve a „bizonyítékokat”, és vallomásra kényszerítve a közszereplőket (ez persze manapság több okból sem működik ilyen idillikusan).
Nem tökéletesen demokratikus keretek között működő országokban ráadásul egy másik alapvető probléma is felüti a fejét, nevezetesen a nem tökéletesen demokratikus működést előidéző kormányzat túlhatalma, és ebből fakadó önkénye. A XXI. században bármilyen, a demokrácia és az autokrácia között negyed-, fél- vagy akár háromnegyed-úton elhelyezkedő rendszer esetében a hatalom megtartásának egyik legfontosabb eszköze a média legalább valamilyen szintű uralása, az afölött való rendelkezés biztosítása. Ezáltal hozzáférve a választópolgárok lelkivilágához, gondolataik és érzelmeik alakításához, világnézetük csiszolásához, az esetleges elégedetlenségek más irányokba történő csatornázásához stb. Az ilyen jellegű és mértékű befolyás szükségszerűen csak a központi kormányzattól független orgánumok elsorvasztásával érhető el – anyagi ellehetetlenítéssel, jogi akadályoztatással, a sajtó képviselőinek lejáratásával. Sőt a médiatér felborításával, a demokratikus nyilvánosság felszámolásával – az ellenzékinek kikiáltott médiumok irányába tanúsított teljes elutasítással, eleinte csak a nyilatkozattétel, a szereplés megtagadásával, később folyamatos sározással, befeketítéssel, „fake news gyárazással”, neadjisten hatósági és magánéleti vegzálással.
Ebből kifolyólag itthon kettős dilemmával találjuk szembe magunkat: adottak egyrészről az ideális működés kereti között is kialakult anomáliák, másrészről ezeket megfejelik az eltorzult (torzított) médiaviszonyok „sajátosságai” is.
A negyedik hatalmi ág
Ahogy globálisan a huszadik század második felében a sajtó kétségkívül megerősödött, önállóvá és sok szempontból függetlenné vált, komoly tekintélyre és megbecsülésre is szert tett. Az Egyesült Államokban és elsősorban Európa nyugati felén ez a hatalom a legtöbb esetben felelősségtudattal is párosult, ám az idő előrehaladtával, a politikai erőviszonyok átrendeződésével és főleg a médiapiac átalakulásával a korábbi normák is lecserélődtek – az olvasottságért folyó küzdelem a sajtóetikai szabályok lazulását is magával hozta, ez pedig a hatáskörök kitágulásával és a szerepkörök kiszélesítésével is együtt járt. Az újságírók és a szerkesztőségek is egyre több esetben tekintettek magukra úgy (nem minden alap nélkül), mint a közvélemény valódi alakítóira. Részben ez vezetett az ezredforduló környéki évtizedekre oda, hogy a sajtó szinte abszolút hatalommal bírt a nyilvánosság felett – ahol a politikai környezet olyan volt, ott piaci szereplők, ahol meg amolyan, ott főleg az állami kézben lévő közmédiumok érték el és fejthették ki a legkomolyabb hatást. A politikusok, közszereplők, ha láthatóak akartak maradni, kénytelenek voltak beszámolni a sajtó képviselőinek, ezt pedig vagy a médiumok presztízse (inkább nyugaton), vagy a médiumok közel monopol helyzete (inkább keleten) garantálta is. Természetesen ezt fenekestül felforgatta az internet, kinyílt a világ, nemcsak az érdeklődőknek, de a szólni akaróknak is. Ám mielőtt még a teljesen felaprózodott modern médiatér létrejött volna, jó pár évig ez a nyitottság csak még több elérést, és így még több hatalmat jelentett a kitüntetett szerepben lévő médiumoknak.
A nagy nyilvánosság viszont nemcsak a széles néprétegetek elérését jelentette, hanem azt is, hogy jelentős tömegek (olvasói bázis) álltak egy-egy orgánum mögött – komoly felhatalmazást jelentve demokratikus úton meg nem választott intézményeknek. Nem véletlenül kezdtek el hol ironikusan, hol halálos komolysággal negyedik hatalmi ágról beszélni a sajtó szerepével és megítélésével kapcsolatban.
Akié a sajtó, akié a nyilvánosság elérése, annak hatalma van.
Persze ez nem újkeletű jelenség, de a demokratikus intézmények és keretek megerősödése sokkal kevesebb teret engedett más eszközök alkalmazására, így az olyan „soft” módszerek, mint amilyen a médián keresztüli befolyásolás jelentősége is megnőtt. Aki tehát bírt ezzel az eszközzel, mindenképpen igyekezett használni és megőrizni azt (és a tekintélyét, fontosságát hangsúlyozni, fenntartani), aki pedig nem, mindenképpen igyekezett szert tenni rá – vagy átvenni, megszerezni vagy újat létrehozni. A szélsőségesen polarizálódó közélet magával hozta azt is, hogy a korábban sok szempontból egységesnek tekintett médiatér, élén a médiaelittel (szigorúan egybeírandó, ahogyan azt a héten többektől megtudhattuk) is feldarabolódott, illetve teljességgel – és most úgy fest, véglegesen – betagozódott a politikai oldalak mögé, köré.
A huszonegyedik század, főleg a 2010-es évektől, ahogyan azt már oly sok egyéb más dolog tekintetében megszokhattuk, ezt a már amúgy sem ideális helyzetet még turbulensebbé tette. A politikai oldalak végletesen polarizálódtak, a táborok átjárhatatlanokká, az árkok betemethetetlenekké váltak, a nyilvánosság pedig még radikálisabbá változott. A közösségi médiumok által interaktívvá váló médiatér pedig lehetőséget teremtett komplett bírósági tárgyalások lefolytatására – a negyedik hatalmi ág tulajdonképpen szuperiorrá vált. Ráadásul már nem volt (sőt, nincs) szükség a hagyományos sajtó képviselőire sem ahhoz, hogy bizonyos „ügyek” (megalapozottságtól és valóságtartalomtól függetlenül) nagy nyilvánosságot érjenek el, a megszólított közvélemény pedig készséggel mondott és mond ítéletet minden ilyen szituációban. Konkrét példák említése nélkül is számos olyan eset ismert, amikor a hivatalos, rendőrségi és jogi eljárások lefolytatása előtt a sajtó és a hírfogyasztók már döntöttek egy-egy „vádlott” sorsáról felületes bizonyítékok, megalapozatlan állítások alapján – évekre, évtizedekre vagy akár örökre elhetetlenítve valakit a szakmai vagy magánéletében. A messzemenő következtetések levonása helyett ezt elsősorban a nyilvánosság erejének szemléltetése céljából emeltem ki – jól mutatja, mekkora hatalomról is beszélünk.
Ezek a jelenségek igazak nemcsak a hétköznapokban, de a közéleti történések esetében is, főleg a „szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban” – gondolok itt elsősorban arra, hogy arrafelé a közvéleménynek és a nyilvánosságnak nagyobb hatása van, mint nálunk, így természetesen az elhamarkodott ítélkezésnek is (ennyit a szerencséről...). Itthon sokkal kevésbé fordulhatott (és fordul) elő olyasmi, hogy valamely politikai szereplőt „megvádol” a sajtó valamilyen csibészséggel, és annak aztán kézzelfogható következményei is lesznek – hacsak nem épp az ellenkezője a várt következményeknek (egészen Bicskéig, ugyebár). Ettől függetlenül szerencsétlen félmondatok, meggondolatlan kijelentések, túl sok ő-zés vagy nem tudom-ozás okozták már nem egy közszereplő vesztét és eljelentéktelenedését, természetesen az előbb említett hozzáállás miatt inkább az ellenzéki oldalon – mindez pedig a nyilvánosságnak volt köszönhető, akár jogosan, akár „jogtalanul” mondott is ítélet.
Valamilyen hatalma tehát itthon is van a népnek közvélemény formájában a négyévenkénti választások „szüneteiben” is. Ebből kifolyólag pedig, ha nem is indokolt, de érthető lehet az a félelem, amit friss és kevésbé friss közéleti szereplők érezhetnek akkor, amikor olyan interjú-szituációkban találják magukat, amelyekben nem csak baráti kérdések érkeznek feléjük – elég egy rossz válasz, és vége mindennek.
Csak hát ahogy az köztudott,
a bátorság nem a félelem hiánya, hanem a félelem legyőzése.
Egészpályás visszavonulás
Magyarország ilyen szempontból (is!) szerencsés helyzetben van, hiszen 133(+) bátor ember vigyázza minden lépését, áll a gátatokon vállt vállnak vetve, hóban, fagyban, bármi történjék is – csak kérdésekkel ne provokálnák őket!
A kettőezres évek második felében, amikor a jelenlegi kormánypárt már rendelkezni látszott valamiféle saját médiával, amit a korábbi baloldali-liberális médiaelit uralta közmédia és nagyobb médiavállalatok ellensúlyozása céljából hoztak létre, elkezdtek közvetlenül elérni egyre több embert, a saját törzsbázisukon kívül a fennálló „Gyurcsány-rendszerből” kiábránduló más választópolgárokat is. Az őszödi-beszéd napvilágra kerülését követő napokban, az akkor már szemmel látható nézettséggel bíró Hír TV-vel a hátuk mögött, a Fidesz kijelentette, hogy bojkottálni fogják a közmédia Napkelte című műsorát, abban többet Fideszes politikusok nem fognak megjelenni (a korabeli tudósítások szerint a demonstráción jelenlevő több tízezres tömeg erre „hír-té-vé, hír-té-vé” skandálással reagált). Ezt a gondolatot aztán nemcsak a politikusok, de a „holdudvar” egyéb szereplői is egyre inkább magukévá tették, és bár 2007-ben Fábry Sándor például még emlékezetes módon megmérette magát Kereszttűzben, a jobboldalhoz tartozó közéleti személyiségek tulajdonképpen azóta is tartják magukat ehhez az iránymutatáshoz.
Aztán megdőlt a Gyurcsány-rendszer, megszűnt a Napkelte is, „felszabadult” a teljes közmédia – az ukáz azonban érvényben maradt, csupán a célkereszt került át máshova. Most már értelemszerűen nem az MTVA csatornái, hanem a korábban, még ellenzékből előszeretettel látogatott (ismét?) ellenzéki médiumok ellen szól a bojkott.
Nem kormánypárti lapot, tv-t, rádiót képviselő riporternek érdemben kérdezni kormányzati politikust, néhány kivételtől eltekintve, nincs lehetősége. A legtöbb esetben futva, az utcán, az autójába beszállva lehet elcsípni a hazai döntéshozókat egy-egy odavetett félmondat erejéig, vagy ha olyan a habitusa valakinek, akkor hajlandó lehet kivételes alkalmakkor interjút adni némely médiumnak. (És persze ott van a maga megfoghatatlanságában a kormányinfó, amely talán inkább valamiféle látszat csatornát jelent, semmint valódi, főleg nem érdemi kommunikációs platformot.)
Lehet viszont kérdezni ellenzéki politikust, százat, ezeret, hiszen, bár a modern kor médiakommunikációs vívmányai lehetővé tennék, mégsem tudja/szeretné mindenki közvetlenül elérni a szavazóit – így ők előszeretettel nyilatkoznak a magukat függetlennek tartó, ezért, bár nem fideszes, de nem is feltétlenül baráti médiumoknak.
Adott tehát a meccs, ahol nincs fent a pályán az ellenfél, a hazai oldalon viszont 11 helyett 100 játékos tolong, ráadásul mindegyikük gólt akar lőni – a bíró pedig ahelyett, hogy segítené a támadást, nem átallja befújni a kezezést még ebben a helyzetben is.
@&#$?&!!!
A végletekig kifacsarva az előző hasonlatot még azt is hozzátehetjük, hogy a meccset egy lerongyolódott vármegye kettes pályán játszák, amely még így is brutálisan az ellenfélnek lejt, a játékosok alultápláltak, nincs se rendes mezük, se cipőjük, csak amit a közönségtől kaptak. (Ráadásul ezzel egy időben egy másik meccset is játszanak a Puskás Arénában, ahol ott az ellenfél mind a 11, fantasztikus állapotban lévő, vadonatúj felszerelésben pályára lévő játékosa, és természetesen itt is nekik lejt a pálya, nem is kicsit, sőt még a bírók is nekik fújnak – velük szemben pedig 11 tutyi-mutyi, látszólag ugyan a másik csapathoz tartozó, de legalábbis falábú, „véletlenül” mindig a másik csapatnak passzoló focista.)
A másik meccsnél azonban sokkal érdekesebb a szurkolótábor, akik körülveszik a megye kettes focipályát. Egyrészt, nem tudjuk pontosan, hogy hányan vannak, mikor mennyire figyelnek, és hogy pontosan miért vannak ott – szurkolnak-e egyáltalán valakinek, vagy a szívük valaki máshoz húzna, netán egyszerűen csak annyira utálják a Puskásban játszó csapatokat, hogy dacból vannak inkább ezen a másik találkozón.
Aki volt már focimeccsen, tudja, aki nem, valószínűleg sejti, hogy milyen indulatok dúlnak a szurkolók között, nem épp a nyelvi finomkodásukról híresek az ott elhangzó mondatok, és szidnak mindenkit, akit érnek – az ellenfél vagy a saját csapat játékosát, a bírót, a pályát, az időjárást, mindent. És ez nincs másképp a hazai közéleti vitaszituációkban sem. Ezen a ponton pedig végre elhagyhatjuk a túlterhelt futball hasonlatot, és visszatérhetünk oda, ahonnan indultunk – a hazai „vitakultúrához” és az évfordulós Magyar Péter interjúhoz.
A Gulyás Mártonnal folytatott beszélgetés különböző olvasatai mindent elleptek az elmúlt egy hétben, a mindenféle elemzésekkel, értékelésekkel – ki járt el helyesen, ki kevésbé, mit nyert vele vagy épp hol hibázott Magyar Péter – Dunát lehetne rekeszteni. Ezek szerteágazósága is érdekes lehet a maga módján, de elemzőből manapság már tényleg annyi van, mint kutyán bolha, ráadásul sokkal izgalmasabb, hogy hogyan reagált minderre a közvélemény látható része – a kommentelők.
Nos hát pontosan úgy, ahogyan a focimeccs lelátóján reagálnak a felhevült drukkerek a saját csapatukkal szembeni bírói túlkapásokra – azzal a kicsi és abszurd különbséggel, hogy itt nemcsak a csapatnak vannak ellendrukkerei, de még a bírói teamnek is saját szurkolótábora van. Ezek a táborok pedig kíméletlenül egymásnak estek, olyan szó szerint leírhatatlanul alpári módon, hogy hosszasan idézni csak az alcím karaktereivel lehetne a kommenteket, ha nem szeretnék tiltólistára kerülni. Az elhangzottak eleve kevésbé számítottak, mint az, hogy hogyan hangzottak el, de ha meg a tartalom került terítékre, akkor pont azzal volt probléma – ilyet miért kell kérdezni, erre azért illene válaszolni, ez nem kérdés, ez nem válasz, demokrácia, jogállam, fidesz, origo, bérenc stb., stb.
Hogy kinek milyen kérdéseket illendő feltennie, és azokra kinek hogyan illendő válaszolni valamilyen szinten lehet ízlés kérdése. Nem egy, teljesen lejárató célzattal készült interjút láthattunk már akár csak az elmúlt 10-15 évben is. Ugyanígy, az sem ritka, ha valaki teljesen ignorálja a kérdezőt, és vagy csak a saját mondanivalóját hangoztatja, vagy kényesen kerül minden konkrétumot a válaszaiban.
Ebben az esetben szerintem nem ez történt. Még egyszer mondom, egyéni ízlés, világnézet, hozzáállás kérdése lehet az, hogy valaki rákérdezne-e az szja kulcsokra, a bennfentes kereskedelem vádjára, vagy arra, hogy az illető tervez-e miniszterelnök lenni; ahogy az is, hogy válaszol-e ezekre egyenesen, magára veszi-e, támadásnak értékeli-e a kényelmetlenebb kérdéseket, esetleg részrehajlással, neadjisten hátsó szándékkal vádolja a kérdezőt, sőt az is jogos észrevétel, hogy ha csak ők vannak a pályán, akkor miért nem inkább azzal foglalkoznak, hogy hol vannak a másik csapat játékosai.
Egy kérdést feltenni és az visszautasítani is szíve joga mindenkinek – ezek az akciók és reakciók is épp arra szolgálhatnak, hogy a nézők, hallgatók jobban megismerjék az interjúalanyt és a riportert egyaránt. Bár a fociban siralmasan gyenge közhelynek gondolom, ha valaki azt állítja, hogy ő csak a jó meccsnek szurkol és nincs elkötelezve egyik csapat iránt sem, egy ilyen interjú-szituációban az azt fogyasztó mindenképpen csak nyer.
(Érdekes kérdés lehet, hogy az ilyen beszélgetésekben elhangzó ténybeli kérdéseknek és az arra adott válaszoknak mekkora relevanciájuk van még 2025-ben, egy érzelmileg ennyire túlfeszített társadalomban. Ahogy egy barátom nagyon találóan megfogalmazta: vajon van olyan ellenzéki szavazó, aki ha Magyar Péter egykulcsos szja helyett többkulcsosat vezetne be, inkább mégis a Fidesz vagy más párt mellé húzná az X-et? Ez annyira lényeglátó, hogy az emberben felmerül, van-e még egyáltalán értelme programokról, sőt, konkrétumokról beszélni egy ilyen helyzetben.)
Gyeplő nélkül
Idén lesz tizenöt éve, hogy ez az ország a lovak közé dobta a gyeplőt, és felugorva a bakra elkiáltotta magát: mindegy mi, csak ne az, ami most van! És azok, akiknek a legjobban elegük van a jelenlegi rendszerből, most pontosan ugyanerre készülnek. Az indulat, a fékevesztettség talán érthető – de tizenöt év annyira mégsem lehet sok idő, hogy mindent elfelejtsünk, és megint teljesen lemondjuk a kontrollról, az irányításról. Arra elég volt ennyi év, az a napnál is világosabb, hogy vitakulturáltság helyett a vitakulturálatlanság állapotába érjünk. Mégis, ha az ördögi körből akarunk végre kikerülni, ha nem az egyiket akarjuk a másikra cserélni, meg kell tanulnunk a jó meccsnek drukkolni – üdvözölni a vitát (jelen esetben ráadásul egy interjút csupán!), akkor is, ha kellemetlenebb kérdésekkel szembesül a számunkra kedves interjúalany, mint amit mi kívánatosnak gondolnánk.
Ez ugyanis az egyetlen útja a kilábalásnak és a valóban demokratikus visszarendeződének:
ha érkezhet kérdés, és ha arra érkezik felelet.