Harc a valóságért (Narratívaháború 1. rész)

Az elmúlt 15 év a narratívák 15 éve volt – most azonban mintha a NER már nem mesélni akarna, nem finomkodik, nem magyaráz, hanem erővel törölné el, amit nem ural. Hogyan jutottunk el idáig?

Valami végérvényesen megváltozott. A választás előtti egy évben egy új korszak kezdődik, ahol a jog és a politika eszközeivel ugyan, de mégis intézményesített önkénnyel és külön erre a célra toborzott „digitális szabadságharcosokkal” igyekeznek majd átformálni a nyilvánosságot. Ez az írás elsősorban arról szól, hogyan jutottunk el idáig: a Fidesz narratívaharcának evolúcióját és a jelenlegi fordulópont valódi súlyát vizsgálja.

Az elmúlt hetekben olyasmi történik, amilyenre még nem volt példa a NER 15 éves fennállása alatt – erőből mennek neki a független nyilvánosság megmaradt szereplőinek egy olyan homályosan megfogalmazott (és nyelvhelyességi hibáktól hemzsegő) törvénytervezettel, amelyet alkalmazva külföldi támogatásra és a „közélet befolyásolására” hivatkozva ellehetetlenítenék a kormányzattal kritikus hangokat. Ahogy azt az előző írásomban kifejtettem, ha ez a törvény ebben a formájában elfogadásra és „betartatásra” kerül, az az általunk ismert NER végét jelenti – ha ugyanis azt az elsősorban puha eszközökkel operáló, információs befolyásolással, ráhatással, manipulációval működő rendszert neveztük NER-nek, ami az elmúlt 15 évben fennállt, akkor a törvény hatályba lépése utánit valami másnak kell majd hívnunk, olyan gyökeres változást jelent ez a lépés. 

Ez az Új-NER szakít azzal, hogy ad a látszatra, hogy úgy próbálja szélesíteni a hatalmát, hogy közben nem esik szabad szemmel is jól látható csorba a demokrácia mundérján – tulajdonképpen színt vall. Ezt persze leírni is nevetséges azon cselekedeteket ismerve, amelyeket az elmúlt bő évtizedben már láthattunk és tapasztalhattunk a jelenleg fennálló hatalomtól. Ennek ellenére azt gondolom, hogy az eddigi intézkedései legalább valamennyire le voltak öntve a demokrácia és a jogállamiság „mázával” – igaz igénytelenül, izzadtságszagúan, tessék-lássék módon, kilógott a festék alól itt-ott a valódi szándék, de valami borítás mégis került rájuk. Ennél a törvénynél ilyen már nincs. Egyrészt univerzális, tehát nem csak egyéni szereplőket vagy jól leválasztható és szeparálható rétegeket érint, másrészt pedig nem finomkodik az eszközökkel, a megnevezett szankciókkal és a megkövetelt előírásokkal olyan adminisztratív terheket és pénzügyi büntetéseket ró az érintettekre, amelyek ténylegesen ellehetetlenítik a működésüket. Ráadásul teszi mindezt egy hivatal értékítéletére alapozva, tehát még ilyen szempontból sem kiszámítható, hanem kifejezetten önkényes. Ezzel a törvénnyel a Fidesz szakít – szép magyar kifejezéssel élve – a „spinnelés”-sel, azaz azzal a tevékenységgel, hogy addig csűri-csavarja az információkat, az egyes üzeneteket, híreket, míg azok valahogy a saját mondanivalójába („narratívájába?” – erről picit később) nem illeszkednek. Nem úgy próbálja meg módosítani az érzékelt és megtapasztalt világot, hogy az érzékelésre és a tapasztalásra próbál hatni, ahogy tette azt eddig, hanem úgy, hogy egyszerűen levágja, megszünteti az eltérő hangokat, a valóságról valós képet adó orgánumokat. Ez a spin vége – ha eddig a Gurijevi megfogalmazás szerint spindiktatúra volt az ország, akkor mostantól a spin előtag okafogyottá vált és érvényét vesztette. (A diktatúra szerintem még így is túl erős kifejezés, ezért kompromisszumosan végül a spin-, illetve már nem spin-vezérdemokrácia/autokrácia kifejezésben állapodtunk meg másfél hete folyatott beszélgetésünkben Schultz Nórával.) Most már nem csavarják, hanem ledarálják a valóságot.

Mi az a narratíva?

A hosszúra nyúlt bevezetőt azért érzem szükségesnek, mert annak vizsgálatához és megértéséhez, hogy mi történik most és hogy mi történhet ezután, elengedhetetlen tudatosítani azt a hangnem- és minőségbeli változást, amit ez a lépés jelent. Ez a törvénytervezet épp két hete, keddről szerdára virradólag „került benyújtásra” Halász János fideszes képviselő által. Azóta ráadásul három olyan dolog is történt, amelyek mind egy kicsit más megvilágításba helyezik a jelenlegi politikai helyzetet – ebből kettő kiemelten fontos média szempontból is, egy pedig pusztán jogi-politikai, de ráerősít a korábbi irányra. Ez utóbbi a legfrissebb, hétfő kora este kiderült, nemhogy tompítani nem fogják a korábban benyújtott törvény szövegét, hanem tovább szigorítják, és már az idén felajánlott adó 1%-okat sem kaphatják majd meg a jegyzékre vett szervezetek, szerkesztőségek – kedd délutánra pedig el is fogadták ezt a módosítót az igazságügyi bizottságban. (Ezzel párhuzamosan egyébként „orvosolták” azt is, hogy az olyan kettős állampolgárok, akiknek egyik állampolgárságuk magyar, nem számítanak külföldieknek – úgy tűnik, valaki végre szólt ott fent, hogy talán nem a legbölcsebb dolog teljesen maguk ellen fordítani a határon túli magyarságot minden eszközzel, mégha olyan nagyon tehetségesnek is bizonyultak ebben az elmúlt hetekben.)

A másik két esemény természetesen Magyar Péter menetelése volt Budapesttől Nagyváradig, amely május 24-én, szombaton ért véget, illetve az Orbán Viktor által életre hívott „Harcosok klubja” nagygyűlése, amelyet az előző vasárnap, 18-án tartottak meg. Azért különleges és fontos mindkettő, mert szinte egy azon érmének a két oldalát mutatják. Pontosabban több érmének is, ugyanis több olyan eleme is élesen kiviláglik a két szereplő viselkedésének, amelyek tökéletesen párba állíthatók.

Ez a három, elsőre egymástól látszólag független történés azonban szorosan összefügg, és egyetlen központi elem köré csoportosul:

ki fogja uralni a valóságot, és így kinek a narratívája fog érvényesülni?

A Belépési küszöb legutóbbi adásában érintettük mindhárom témát, és valamennyire ezek összefüggő aspektusait is – ezeket igyekszem majd ebben és a következő írásokban részletesebben kibontani az én meglátásaim szerint.

Ennek az első lépése, hogy az egyik legfontosabb alapfogalommal tisztában legyünk, konkrétan azzal, hogy mit értünk, illetve én mit értek narratíva alatt.

A narratíva a latin narro igéből származik, amelynek jelentése mond, elmond. Elsősorban elbeszélést, történetmesélést jelent köznapi értelemben (gondoljunk csak a narráció vagy a narrátor szavakra), bár manapság egyre kevesebbet használjuk ilyen értelemben. De a kommunikációs és politikai megközelítés felől vizsgálva is ehhez az értelmezéshez kötődik, azzal a kiegészítéssel, hogy egy jól megalkotott narratívába úgy illeszkednek az egyes, egymáshoz kapcsolódó események, történések, hírek, hogy azok önmagukat is értelmezve és magyarázva egy nagy egészt alkossanak.

Konkrét példák elsősorban a fideszes narratíva alkotásra (mivel az elmúlt 15 évben főleg ők tudtak életképes narratívákkal előállni) többek között, hogy Brüsszel a Soros-terv részeként beengedné a migránsokat, vagy hogy Márki-Zay Péter Gyurcsány kottájából játszik, vagy hogy az ellenzék háborúba vezetné az országot. Ezek önmagukban csupán igaz vagy – többnyire – nem igaz állítások lennének, azáltal állnak össze egy-egy egységes narratívává, ahogy a mindennapi élet történéseit a narratíva alakítói felfűzik, beillesztik ezekbe. Tehát például minden olyan esetben, amikor ellenzéki képviselő megszavazott valamilyen EU-s előterjesztést Ukrajnával kapcsolatban, azonnal lehetett hangosan ordítani, hogy ez végső soron oda vezet, hogy elviszik a fiainkat az ukrán frontra – függetlenül attól, hogy hasonló dolgokat szavazott-e meg esetleg Orbán Viktor is, vagy hogy volt-e egyáltalán bármi konkrét köze egy-egy ilyen szavazásnak a háborúhoz. Azáltal, hogy felállították a háború-béke ellentétpárt, majd elfoglalták benne a magyar néplélekhez közelebb álló, többségi béke álláspontot, létrehoztak egy olyan keretrendszert, amelyben az ellenzék bármit tett, az ő malmukra hajtotta a vizet. Ha véletlenül egyetértett vagy együtt szavazott velük, az nem került említésre, ha viszont bármiben szembement a fideszes iránnyal, egyből a narratíva részévé és magyarázójává is vált egyben. A narratívával szembemenni tehát tulajdonképpen lehetetlen volt.

Visszatekintve a NER 15 évére, én öt + egy nagy fideszes narratívát tudok felsorolni:

1. Rezsicsökkentés

2. Migráció (megállítása)

3. Gyermek- és családvédelem, családpolitika

4. Anti-gender és anti-LMBTQ-lobbi

5. Békepártiság (a háborúpárti baloldallal szemben)

  +1. Gyurcsány

Illetve fontos megjegyezni, hogy volt és van a NER-nek egy a kezdete óta létező „nagynarratívája”, amely szerint kívülről bírálva, fenyegetve, támadva van, elsősorban épp azokért az intézkedésekért, amelyek ezeknek a narratíváknak az alapjait adják – ez a külső veszély főleg Brüsszel és Soros, néha az USA, néha Ursula von der Leyen vagy Manfred Weber, vagy épp most egyre inkább Ukrajna és Zelenszkij. Ez átfogja, áthatja az önképet és a gondolkodást, és ebbe a keretbe szinte tényleg minden beilleszthető. Viszont annyira nagy és távlati, hogy a mindennapi életre hatással bíró magyarázó ereje nincs – csak azokon a konkrét narratívákon keresztül, amelyeket az előbb felsoroltam.

Ha végignézünk ezeken, érzékelhető, hogy minőségükben és milyenségükben erősen eltérőek van szó. 

A legerősebb kétségkívül a migrációval szemben tanúsított fellépés (látszata?) volt, az, hogy a Fidesz megvédi az országot, Magyarország nem lesz bevándorló ország stb. Ezzel bőven a saját törzsbázisán kívüli szavazókat is meg tudott szólítani, ráadásul ereje 2015-től a Covid-járvány elejéig kitartott (emlékezhetünk, hogy napokkal a járvány kirobbanása előtt viszont már épp egy új ellenségkép felépítését kezdték meg, a magyarok igazságérzetére hivatkozva a gyöngyöspatai romkáknak ítélt kártérítések kapcsán kezdték el a hazai cigányság ellen kelteni a hangulatot). A magját ráadásul az idegengyűlölet és a gyűlöletkeltés adta. (Ennek szerepéről az orbáni politikában ajánlom a Partizán brutális dokumentumfilmjét.)

Hasonlóan erős és táborokon átívelő narratíva lett az országot a háborútól megóvó Fidesz és Orbán Viktor képe. Ismét a magyar néplélek elevenébe talált, 2022 tavaszának elején a hirtelen jött háborús fenyegetésre adott viszonylag gyors reakció, és aztán folyományaként a mai napig kitartó oroszpártiság hosszabb időre és mélyebben meghatározta a Fidesz politikáját, mint ahogy azt akkor sejteni lehetett. Azóta többször is lett volna lehetőség oldalt váltani, vagy csak visszább venni a hangnemből, ám megint épp az ellenkezője történt – de erről később.

A gyermek- és családvédelem, illetve a családok támogatására épülő politika és politikai kommunikáció az előző kettővel szemben még a Fidesz polgári korszakából öröklődött át – nem állítva, hogy a 1998-2002 közötti Fidesz háború- vagy migránspárti lett volna egy hipotetikus szituációban, de az biztosra vehető, hogy atlantistább, európaibb és mindenekelőtt oroszellenesebb álláspontot képviselt volna. A családbarát kormányzás viszont szinkronban van (volt) a korábbi fideszes értékekkel is, ráadásul valódi, komoly és normatív gazdaságpolitikára épül, amiből szintén a Fidesz szavazóbázisán kívülről is sokan profitáltak – épp ezért sokat mondó, hogy ez az, ami annak ellenére, hogy az egyik fő lába és biztos támasza volt a fideszes identitásnak, szóval ez az, ami nem kifulladt, hanem konkrétan botrányok során át mostanra nevetségessé és hiteltelenné vált. A kormányzat családbarát gazdaságpolitikai intézkedései (CSOK, babaváró, SZJA-kedvezmények stb.) fontos megtartó erejét jelentik a mai napig kitartó „fideszességnek” (személyes beszélgetések tapasztalataira is alapozva), ám mint narratíva a sorozatos pedofil és pedofil-mentegető botrányok következtében érvényét vesztette – sokkal kevesebbet hallani is róla, és nem véletlenül. 

Viszont ehhez kapcsolódik a 2010-es évék második felétől felélénkülő, legegyszerűbben talán LMBTQ-ellenességnek nevezhető törekvés is, ugyanis a keretezése szerint ennek is a mai napig a gyermekvédelem adja az alapját. Ez az egész szál azonban egy kicsit kilóg a sorból, ugyanis valamelyest önálló életet él, annak ellenére, hogy az „alapnarratívája”, az egész gyermekvédelmi kérdéskör megbillent – mintha a migránsozásnál csak az idegengyűlölet önmagában tovább élne a Brüsszeles körítés nélkül. Itt pontosan ez történik, különösen a Pride-ra kihegyezve az LMBTQ emberekkel szemben hergelve, bár a gyerekekre hivatkozva, de tőlük valójában teljesen függetlenül (épp az előbb ismeretett okok miatt). Ennek a csúcspontja június végén, az előzetesen tulajdonképpen betiltott, de a Főváros által megrendezni engedett és támogatott meneten lesz majd – akkor okosabbak leszünk, hogy mennyiben volt gumicsont ez az egész, és mennyiben egy új narratíva alapja. (A Pride- és LMBTQ-ellenes uszításról hosszabban írtam a gumicsont kérdéskörrel foglalkozó írásaimban.)

A gumicsont mögött 1.

A gumicsont mögött 2.

A NER egyik első nagy sikere és óriási mentése, a rezsicsökkentés volt. Ez a narratíva azonban annyiban elválik az első kettőtől és inkább az előzőekhez hasonlít, hogy valódi gazdasági intézkedés is kapcsolódik hozzá, sőt, az képezi az alapját, azt sem elvitatva, hogy sokaknak tényleges segítséget jelentett (és jelent a mai napig?) a „jobb” életszínvonal eléréséhez, realistábban a napi túléléshez. Ettől függetlenül a köré épített egészen szürreális politikai marketing, majd az erre felépített narratíva az, ami jelentősen túlélte a közvetlen és kézzelfogható gazdasági hatásait. 2013-ban vezették be, és még a 2022-es választáson is erre hivatkozva ütötték az ellenzéket – nem elég, hogy háborúznának, még a rezsicsökkentést is megszüntetnék (ráadásul az ellenzéki ellenkampány is okos-rezsicsökkentésről szólt). Majd a rezsicsökkentés-csökkentés következett, ugyanis a hatalmon maradó, ismét kétharmaddal győző Fidesz végül saját maga volt kénytelen mérsékelni a rezsitámogatást a háború és a romló gazdasági helyzet miatt. Így, hasonlóan az előzőhöz, a rezsicsökkentés is szemétdombra került mint aktív narratíva, ám a fideszes identitásnak a mai napig fontos eleme maradt ez is, olyannyira hogy Orbán Viktor még a Harcosok klubja-beszédében is kitért rá.

Az utolsó, a plusz egy A GYURCSÁNY, Gyurcsány Ferenc, az elmúlt 8 év, a szemkilövetés, az őszödi beszéd, az Apró villa, a Fletó, a Mini-Feri, az összegyurcsányozás – ez a narratíva a 2010-es Fidesz hatalomátvétel és a NER megalapozója, az országot romlásba döntő, a Harmadik Magyar Köztársaságot felszámoló, a következmények nélküli országot megteremtő gonosz, minden rossz forrása és okozója, Gyurcsány Ferenc. Bárki és bármi, akinek vagy aminek köze van hozzá, menthetetlenül a bábja lesz, a kottájából játszik, úgy táncol, ahogy ő fütyül – eztáltal pedig legalább akkora ellensége lesz a hazának, mint maga Gyurcsány. Szimbolikus, hogy a „Harcosok klubja - A kezdet” címűre keresztelt rendezvényen Orbán Viktor is elköszönt tőle, elengedte a májusban lemondott pártelnököt, egykori miniszterelnököt – ezzel hivatalosan is lezárva az országot 20 éve fogva tartó Gyurcsány-narratívát (helyére meglehetősen gyengén a Dobrev-féle veszélyt próbálva állítani).

Ha meg akarunk bizonyosodni ezeknek az állításoknak a narratíva-képző erejéről, csupán szóba kell elegyedni Fidesz szavazókkal, de valójában elegendő csak belegondolni, mik szoktak elhangzani, főleg akkor, ha a fennálló hatalmat kritizálja valaki:

• Rezsicsökkentés, rezsicsökkentés, rezsicsökkentés!

• A migránsok elvennék a munkánkat, megerőszakolnák nőinket, nézd meg mi van Párizsban, Londonban, Berlinben, Bécsben stb.

• CSOK-ból lett házam/lakásom, illetve babaváró, adókedvezmény stb., ezeket mind a Fidesz adta, ezek nélkül nem lenne ezem, nem lenne azom

• Ne operálják át kisfiúnak a kislányokat az oviban!

• Nem akarunk háborút, nem vigyék el a fiainkat a frontra, illetve az utóbbi időben már ukránpárti!, ukránbérenc! Stb.

• Azaz: NO MIGRATION. NO GENDER. NO WAR.

• Mer’ a GYURCSÁNY az jobb volt?!

• És persze Brüsszel, Soros, Biden, Zelenszkij stb.

Ezek a kisarkított mondatok pont egyszerűségükben és kisarkítottságukban mutatnak rá arra, hogy ezek a narratívák igenis működtek, és valamennyire működnek még a mai napig is. Azért működnek, és főleg azért működnek narratívaként, mert magyarázzák a minket körülvevő világot, értelmezhető olvasatát adják a napi történéseknek, az észlelt valóságról szólnak – még akkor is, ha adott esetben nem is igazak. Mindenki tud hozzájuk viszonyulni, be tudja kapcsolni ezekbe a saját tapasztalatait, és egyéni értékrendjétől függően tud rájuk rezonálni. 

A jól megalkotott narratíva olyan, mint a hógolyó a domboldalon – csak meg kell gyúrni és el kell indítani lefelé, onnantól magától gurul tovább folyamatosan magába építve az újabb és újabb eseményeket, egyre nagyobbra nőve és kiszélesedve.

Ahogy láttuk, ez a Fidesznek nem is egyszer sikerült. Viszont a mögöttünk lévő egy évben olyan, mintha elvesztette volna a titkos receptet, az elmúlt hónapokban pedig már azt a benyomást kelti, hogy rossz helyen is keresi.

Digitális szabadságharcosok a virtuális térben

Ebbe az útkeresésbe érkezett meg aztán tavasz elején a „Pride-törvény”, majd robbant bele most az „átláthatóságinak” nevezett, a szabad sajtó ellehetetlenítését célzó törvénytervezet. A társadalmi morális aggályoktól függetlenül előbbiről továbbra is azt gondolom, hogy elsősorban Magyar Pétert akarták (és akarják) lépésre kényszeríteni vele, egy olyan játszmában, amiben ha lép, csak rossz mezőre tud lépni – azzal, hogy megtagadta a „játékban” való részvételt, egyelőre úgy tűnik, sikerrel járt.

A másik, a nagytakarítást előirányzó törvény azonban kettős céllal született meg. Az eredeti szöveg, amelynek legerősebb szankciója az érintettek felé az 1%-os felajánlások lehetőségének megszüntetése volt a jövő évben, sokkal inkább szólt egyértelmű irányváltásról, ugyanakkor provokációról is egyben – jövő tavasszal már nem lett volna lehetőség adó 1% gyűjtésére, de az idén felajánlott összegeket ősszel megkaphatták volna az ebben részesítettek. Ezt most megszüntették a hét eleji módosítóval, ráadásul abszurd módon, mintegy visszamenőlegesen intézkedve. Azonban ez a lépés is két dolgot eredményez és jelent: egyrészt minél előbb rövidre akarják zárni a független sajtó kérdését, még a kampányhajrá előtt (ha más nem irdatlan adminisztratív terhekkel lelassítani, megbénítani a működést), másrészt ennek folyományaként Magyar Pétert is bele akarják kényszeríteni az állásfoglalásba, lévén, hogy ilyen mértékű politikai, jogi és gazdasági lépéseket már nagyon nehéz érdemi válasz nélkül hagyni – gondolják.

Kettős céllal manővereznek tehát a fideszes rombolók, egyrészt szűkíteni szándékoznak az elérhető nyilvánosságot, másrészt lépésekre akarják késztetni a politikai ellenfelet. És akkor a Harcosok klubjával kinyilvánították, hogy létrejött a digitális honvédség belső magja – azaz a másik irányból is megtámadják a hazai nyilvánosságot.

Kétfrontos harcot vívnak így a virtuális térben, egyfelől a politika, a „jog” és a „törvény” kemény eszközeivel igyekeznek elhallgattatni minden olyan olyan főleg hagyományosnak tekinthető hangot, amelyik nem az ő álláspontjukat képviseli, másfelől pedig bár nem organikus, de mégiscsak puha módszerekkel, saját digitális armadával lerohanják a beszűkített és megmaradt, de elsősorban nem mainstream virtuális tereket is.

Erő igazság és hit nélkül

Az online hadsereg, amellett azonban, hogy életre lett hívva (és a megjelölt bővülési pálya szerint mostanra már az akkori létszáma duplájának kellene lennie), egyértelmű iránymutatást, ukázt csak „módszertani” értelemben kapott – harcolni, harcolni, harcolni!

Orbán Viktor beszédében a feljebb felsorolt narratívák egytől-egyig elhangzottak, egy zavaros és nehezen követhető központi szál köré felfűzve: Brüsszel, Ukrajna, Tisza-Dobrev koalíció, Soros (szegénynek most mindössze egyetlen egyszer hangzott el a neve). Az érezhető és egyre nyilvánvalóbb, hogy valami olyasmit akarnak most felépíteni, hogy a Brüsszel által ránk oktrojálni szándékozott ukrajnai EU-csatlakozás romba döntené Magyarországot. Ennek a tézisnek három alappillére is elhangzott: háború, gazdák és a maffia.

Az igazságkeresésbe és az elhangzottakkal történő összevetésébe sajnos felesleges belemenni, ahogy eddig se, úgy ezután se lesz ez meghatározó a tekintetben, hogy működni fog-e ez a világmagyarázat. Az viszont sokkal érdekesebb, hogy mennyire átélhetőek ezek a kritikusnak mondott veszélyek.

A háború az háború, ráadásul nem ért véget (bár Orbán Viktor barátai ezzel a szándékkal kerültek hatalomra az pl. USA-ban), ezért ez a fenyegetés kétségkívül áll a mai napig. Ám észre kell venni, hogy itthonról nézve intenzitását vesztette, a frontvonalak mostanra beálltak, a hírekben sokkal kevesebb háborús beszámolóval, képpel, videóval találkozni – ha valamiről, akkor épp a tárgyalásokról és a béke lehetséges forgatókönyveiről esik a legtöbb szó. Tehát egyáltalán nem azt a testközeli „élményt” jelenti, amit jelentett 2022 tavaszán, vagy akár az azt követő egy évben. És bár időről időre előkerülnek olyan „hírek”, hogy közös békefenntartók részeként akár magyarokat is Ukrajnába vihetnének, mostanra kémbotrányok és nagyhatalmi játszmák uralják inkább az ezzel kapcsolatos híreket. 

A másik az ukrán gabona és így a hazai mezőgazdaság kérdése Ukrajna csatlakozását tekintve – ez a „fenyegetés” kétségkívül valós lábakon áll, ám elsősorban csak az érintettek számára. Nem kétséges, hogy jól szajkózható mondatoknak enged teret, de semmiképp sem az az univerzális és elemi fenyegettség, ami érdemben tudja alakítani a gondolkodásmódot, pláne nem a jelenlegi inflációs környezetben, amikor így is az egekben az élelmiszerek ára, és a kormány látványosan képtelen kezelni ezt a helyzetet.

A harmadik az ukrán maffia kérdése, amivel őszintén szólva elképesztően nehéz mit kezdeni. Azt ugyan korábban is „lehetett már hallani” a fideszes propaganda részeként, hogy az EU által folyósított pénzek valójában fegyvercsempészekhez kerülnek, vagy az alvilágot finanszírozzák, de én ezzel kapcsolatban érdemben megnyilvánulni még senkit sem hallottam.

A új központi narratíva tehát abban állna, hogy Ukrajna EU-csatlakozásával ezek a veszélyek mind ránk törnének, ezért mindenáron meg kell gátolni azt. Ennek első lépése a VOKS 2025 névre keresztelt véleménynyilvánító szavazás, amelyet most már online is ki lehet tölteni (minden bizonnyal ennyire népszerű), és végre egy záró dátumot is társítottak hozzá, június 20-át.

Azaz Orbán Viktor és a magyar kormány jelenleg az ukrán EU-csatlakozás megakadályozását tűzte ki elsődleges céljául. Várható, hogy a szavazás lezárulta után, kellő „felhatalmazással” a markukban még erősebb fokozatra kapcsolnak majd. Én továbbra is tartom magam ahhoz, hogy maga a Harcosok klubja rendezvény képes volt erőt mutatni, elsősorban befelé, a saját híveiknek, de kifelé, az egész országnak is. Ennek ellenére vagy épp ezért azonban fontos megjegyezni, Orbán Viktor egyik kedves mondását (Magyarország „hét törvényének” egyikét) parafrazeálva, hogy

az erő igazság (és hit) nélkül keveset ér!

Márpedig ha az előbb azt írtam, hogy az erőt érezni lehetett a műsoron, akkor azt is meg kell jegyezni, hogy a hitet egy szemernyit sem – így pedig könnyen lesz az erőből csupán erőlködés.

Harc a valóságért

A narratíva-állítás nem szól másról, mint hogy a mindennapi élet egyes elemeit, eseményeket, híreket összefogva, sorbarendezve, így vagy úgy keretezve, esetleg kicsit megcsűrve-csavarva létrehozunk egy olyan új valóságot, amely értelmezési keretét tudja adni a mi tapasztalásainknak. Ahhoz azonban, hogy ez az egész működni tudjon, elsősorban hitre van szükség.

Yuval Noah Harari híres Sapiens című könyve az emberi történelem ilyen hiteit veszi sorra, bemutatva, hogy az ember azáltal tudott ilyen magasra emelkedni, hogy képessé vált önmagán túlmutató dolgokat elképzelni, majd ezekben a végletekig hinni is. A hit az alapja nemcsak természetesen a vallásoknak (amelyek az első legkomolyabb államalkotó erővel is bírtak), de a pénznek, a gazdasági társaságoknak és a nemzeteknek is.

Ezek mind konstruált, a természeti környezetben nem létező, csupán az ember képzeletében jelenlévő entitások – mégis milliók adták és adják fáradságos munkájukat és vérüket értük mind a mai napig. Az ember pont annak köszönhetően tudta végrehajtani azokat a csodálatos és borzalmas tetteit a történelem folyamán, hogy ezek az egyéneket összekötő, hiten alapuló, de valójában virtuális célok, iránymutatások lebegtek a lelki szemei előtt. A lélek, a szellem megnyilvánulásai, nem az ösztöné.

A sokat szenvedett, vert, eltiport, meggyalázott magyar nemzet is pont az ilyen, erején túlmutató, csodaszámba menő, várakozásokon felüli erőfeszítésekből építette ki a maga legendáriumát az elmúlt ezer évben. A vesztes helyzetekből megnyert csaták, a kisszámú, de bátor harcosok ellenállásai, a magukra hagyott, elárult várvédők diadalai mind a hit győzelméről szólnak, arról, hogy a mindennapi élet látszólagos törvényei is megtörhetők, ha elegen gondolkodnak egy irányban és akarnak valami önmaguknál nagyobbat.

Ez a fajta hit is egyfajta virtualitás, olyan fajta, amely végigkísérte az emberiség történetét. De létezik egy másik, frissebb virtualitás is, amely az online terekben nyílt meg az internetnek és a rajta létrejövő közösségi hálózatoknak köszönhetően. Ezek azonban gyökeresen eltérnek,

mert míg a hiteken alapuló, önmagán túlmutató gondolkodás a valódi valóságot igyekszik átalakítani, addig az online térben egy teljesen új valóság jön létre.

Orbán Viktor és a Fidesz most azt az utat választotta, hogy a minket körülvevő világ élhetőbbé tétele helyett, annak megváltoztatásáról lemondva inkább a virtuális térben veszi fel a küzdelmet – itt kíván harcolni vélt és valós ellenfeleivel, teljesen magára hagyva a való életben élni, megélni és túlélni próbáló magyar állampolgárokat.

Azonban Magyar Péter színrelépésével ők sem maradtak egyedül. A Tisza párt vezetője látványosan a másik utat járva, az online teret csupán médiumként használva kilépett a valóságba. 

Szimbolikus ahogy Orbán a sötét, zárt térben egyedül beszél digitális honvédelemről a ledpaneleken megjelenő magyar zászlók előtt, szembeállítva Magyar Péter videóüzenetével, aki a széltől duzzadó, szinte kopjahegyekre tűzött lobogók előtt válaszol neki a szabad ég alatt, támogatóival körülvéve. 

A következő írásban többek között ezt is, tágabban nézve az elmúlt egy év történéseit és próbálkozásait, kettejük (média)stratégiáját fogom áttekinteni és összehasonlítani.

---

Ha kiegészítenéd vagy valamivel nem értesz egyet, kommentelj, ha pedig tetszett az írás, like-old és oszd meg, hogy másokhoz is eljusson!

Illetve kövesd a MÉDIAZAJ-t Facebookon és Instagramon is.